Az élet soha nem elég kiszámítható ahhoz, hogy igazán tervezzünk.

Hát itt lenne a friss, csúszva, mert ahogy Réka fogalmazta borzalmas a helyesírásom és tele van stilisztikai hibával. =D
Jó olvasást, és remélem nem pártoltatok el sokan az oldaltól.

A fejezetet két embernek ajánlom:
Első sorban az én birkatürelmű Bétámnak, másodsorban a páromnak, aki annyira nem tudott a frissig várni, hogy sunyiban elolvasta még a Rékának küldött változatot. =D
Szóval eképpen szól az ajánlásom hivatalosan:
Csukovics Rékának és Németh Imrének szívem két csücskének.

Az esküvőt úgy, ahogy volt, végigduzzogtam. Réka mellettem somolygott, míg a srác néha felém pillantva folyamatosan vigyorgott. Legszívesebben bevertem volna a manó orrát.

Régen simán elvertem volna, nem aggódtam volna azon, hogy még így lazán elterülve is magasabb, mint én, arról nem is beszélve, hogy a háta másfélszer akkora volt, mint nekem.

- Ne legyél morcos, egy esküvőn vagy! - szólt rám Réka, mikor már kifelé tartottunk.

- Nem vagyok morcos! - vágtam rá, mire ő csak sóhajtott egyet.

Mikor átértünk a buli helyszínére, kaptunk 1-1 pohár pezsgőt, amit egyből meg is ittam.

- Becky, nem bírod a pezsgőt! - akarta kivenni a kezemből a második pohár italt, de nem hagytam.

- Én ezt az estét nem bírom ki alkohol nélkül! - odamentem az asztalhoz és már a nevemet kerestem, hogy ledobjam magam, de közben megjöttek a friss házasok, így nem ülhettem le, de leghátul álltam meg, és onnan nézelődtem.

- Magyarázd el nekem, hogy miért csinálsz úgy, mintha látnál is valamit, mikor az előtted lévő vállán se látsz túl? - hallottam meg egy ismerős hangot. Ahogy megfordultam, szembetaláltam magam egy szépen megkötött nyakkendővel. Felpislogtam az illetőre, és már nem ért meglepetésként, hogy ugyanaz a pasi volt, akivel összeszólalkoztam a templomban is.

- De csak akkor magyarázom meg, ha megmondod, hogy miért követsz és magyarázol bele mindenbe - vágtam vissza.

- Te vagy az, aki mindenbe belemagyaráz - vigyorodott el. A mosoly olyan volt, mintha egy vámpírral beszélgetnék. A szemfogai előreugróak voltak, és minden pillanatban ahogy beszélt, ki-ki villantak. Belenéztem a szemébe, hátha még az is valami furcsa színű, de helyette egy tavaszzöld szempár nézett vidáman vissza rám.

- Tudod mit? Nem állok le veled vitatkozni - léptem el mellőle.

- Ne is! - szólt utánam nevetve.

- Elegem van abból, hogy vagy ritka hülye pasik találnak meg, vagy olyanok, akik Istennek hiszik magukat - morogtam Rékának mikor sikeresen leültünk végre a helyünkre.

- Imádod azokat a pasikat, akik sokat hisznek magukról, vagy jobban forgatják a szavakat, mint te - csóválta a fejét.

- Na jó, tényleg imponál - haraptam be az alsó ajkam és elnéztem arrafelé, ahol az ő asztaluk volt.

- Nem véletlen vagy annyira jóban Kimivel. Ő is simán kijátszik téged - magyarázta tovább Réka. - Ezért nem értem ezt a Bence- dolgot. De vicces, ahogy téged néz folyton.

- Miért, itt van? - kaptam fel a fejem.

- Igen a pasid mellett ül - nevette el magát.

- Nem a pasim - morogtam. Arra néztem és tényleg ott ült, ráadásul engem bámult. Valahogy nem vonzott. Nem ugrott görcsbe a gyomrom, nem kezdett el őrült mód verni a szívem. Semmi. Ellenben a mellette ülő piszkálta a fantáziámat, idegesített, hogy mindig megnyeri a csatákat.

A vacsora után hangosodott a zene, és a pár lassúzott egyet. Rékával az asztalnál ülve beszélgettünk, ügyet sem vetve a táncolókra.

Én már a sokadik pohár pezsgőmet ittam, míg Réka narancslevet kortyolgatott némi alkohollal együtt.

- Szerintem állj le, mert ebből még baj lesz - figyelmeztetett minden újabb pohárnál, de nem érdekelt.

Mikor megszólalt a telefonom, már tudtam, hogy vége a dorbézolásomnak, mivel a hívó félként a Red Bull Centert írta ki.

- Rebece Milligan - vettem egyből fel.

- Jó estét, Sajtóosztály - azonosította kapásból magát a beszélő. - Britta Roeske telefonált az imént, és arra kért, hogy mindenáron érjem el önt, és kérjem meg, hogy azonnal menjen Heppenheimbe.

- Tud valamit, mi történt? - kérdeztem rá. Már Rékát rángatva kifelé mentem a tömegből.

- Nem tudok semmit, de egy magángép már útban van önért Sármellékre - magyarázta. - Egy óra, míg odaér.

- Rendben, köszönöm - és már ki is nyomtam. Réka aggódva nézett rám.

- Mi történt? - faggatott egyből.

- Sajnálom, nem mondhatok semmit - mosolyogtam rá szomorúan. Ez volt az egyetlen zökkenője a barátságunknak: rengeteg dolgot el kellett titkolnunk egymás elől.

- Ha magángépet küldenek érted, akkor elég nagy gond lehet - sóhajtott fel.

- Hová-hová lányok? - jött ki az ajtón az a pasi, aki egy óra alatt kétszer is felhúzott.

- Semmi közöd hozzá - vágtam rá. – Réka, menjünk. Én vezetek.

- Persze, ennyi pezsgő után… - elvette tőlem a kocsi kulcsot.

- Te se ittál kevesebbet - vágtam a fejéhez - csak te olyat ittál, amit jobban bírsz.

- Hova óhajtják a hölgyek? - indult meg a parkolóban, kocsi kulccsal a kezében.

- Nem fogok egy ismeretlen mellé beülni, pont most, mikor alig van időm odaérni a sármelléki reptérre. - Erre a mondatomra odalépett hozzám, az egyik kezével elkapta a derekam és magához rántott. Mivel tűsarkúban voltam, ezért ha nem tart, akkor el is vágódtam volna. Megfogta a másik kezével az arcomat és megcsókolt. Annyira meglepődtem, hogy hirtelen nem tudtam ellökni, és mire felocsúdtam, már a nyakában lógtam.

Épp olyan hirtelen engedett el, ahogy magához rántott.

- Nem vagyok ismeretlen, csókolóztunk - vigyorgott. Lazán odasétált a kocsijához, kinyitotta az ajtót és beült. Belülről lökte ki az anyósülés ajtaját. - Jöttök, vagy el akartok késni?

- Odaérsz 40 perc alatt a sármelléki reptérre? - álltam meg a kocsi mellett.

- Simán - bólintott.

Beültem, talán mert ittas voltam, és rábíztam magam, pedig még a nevét sem tudtam.

A reptéren még nem volt ott a magángép, de ennek külön örültem, hiszen Réka nem tudott most velem jönni, de a srác megígérte, hogy hazaviszi és a kocsit is odaviszi. Kétkednem kellett volna, hiszen nem is ismertem, de imponált a rámenőssége és Réka nem kifogásolt semmit.

- Vigyázz magadra, köszönöm, hogy eljöttél velem. Németországban találkozunk! - öleltem meg barátnőmet, majd a srác felé fordultam. - Hogy hívnak?

- Miért kéne megmondanom? - vigyorodott el.

- Mert megcsókoltál - vontam meg a vállam.

- Tamás - nevetett. - Találkozunk még? - biccentette oldalra a fejét.

- Jössz a Hungaroringre? - kérdeztem vissza. Egyből bólintott.

- Én is itt leszek. Ha találkozni akarsz, szerezd meg a számom - kacsintottam rá, ő pedig csak nevetett.

- Add meg, és holnap reggel eldöntöm, felhívlak-e - alkudozott.

- Nem, nem - ráztam a fejem. - Nem nehéz az én számom megszerezni - jegyeztem meg neki. Egyből láttam az arcán, hogy már tudja, hogy honnan szerzi meg.

Közben landolt a magángép, hatalmas Red Bull felirattal az oldalán. Még egyszer megöleltem Rékát és köszönetet mondtam Tamásnak, majd nagy nehezen felszálltam a magángépre, ahol várt rám már egy szett csapat ruha.

Mire átöltöztem, és sikeresen kijózanodtam, landoltunk is.

Ahogy kiszálltam, kerestem is a kocsit a szememmel, mert a pálya mellett voltunk.

Britta ült a vezetőülésben, és míg odaértünk a Vettel család házához Heppenheimbe, gyorsan felvázolta a helyzetet.

Ahogy beléptünk a házba, Sebastian anyukája aggodalmas arccal terelt tovább minket. Heikki, a pilóta edzője egyből mellettünk volt, ahogy az aggódó anyuka a lépcsőn terelt fel minket és közben az aggodalmait sorolta.

Kizártam őt a gondolataim közül, és már azon járt a fejem, hogy két futam és egy jó hosszú szünet jön. Ezen a két futamon kell túlsegíteni a németet, és utána egy hosszú, nyugodt, érzelmi viharoktól mentes nyaralásra fogom küldeni.

Sok mindenre számítottam: dühöngésre, sírásra, de arra nem, hogy egy végtelenségig nyugodtnak látszó Sebet fogok az ablaknál állni, mikor kopogás után beléptem. Britta és az edzője kint maradtak, ettől úgy éreztem magam, mintha az oroszlán barlangjába löktek volna be.

- Szervusz, Sebastian - álltam oda mellé, és a hátára simítottam a kezem.

- Komolyan képesek voltak iderángatni téged? - sóhajtott fel.

- Aggódnak érted, nemsokára futam - magyaráztam.

- Hannah itt járt - mondta csendesen.

- Megbeszéltétek a dolgokat? - váltottam én is ugyanolyan hangszínre.

- Igen - bólintott lassan. - Végleges a szakítás. Most olyan üresnek érzem magam, pedig nagyon rosszul kéne lennem, nem?

- Nem törvényszerű - csóváltam a fejem.

Már értettem, miért hívtak engem ide. Sebastian mindig is végletes ember volt. Vagy vidám, előzékeny és viccelődös vagy depressziós. Most semleges volt. Mintha nem is lenne itt valójában lélekben. Leültem az egyik fotelbe, és vártam, tudtam, hogy ez csak egy pici dolog abból, ami a lelkében van most.

Közben míg én is a kinti sötétséget néztem, és hallgattuk, ahogy a ház végül elcsendesül, eszembe jutott egy tavaszzöld szempár, és egy vámpírfogvillanós mosoly.

A csendet és a mozdulatlanságot egy idő múlva Sebastian törte meg. Letelepedett a mellettem lévő fotelbe, a fejét ráhajtotta a háttámlára és megfogta a karfán pihenő kezem.

- Nagy gond, ha most nem tudom elmondani? - kérdezte nagyon halkan, mintha még véletlen se akarná megtörni ezt a némaságot.

- Nem - suttogtam, és hagytam, hogy visszaüljön közénk a komor hallgatás.

Már az elején, mikor megkaptam ezt a munkát tudtam, hogy nem nagy szavakkal és körmondatokkal lehet ezt a pilótát rávenni arra, hogy bízzon bennem annyira, hogy valóban elmondja a gondjait. És minden alakalommal meg kellett nyernem a bizalmát, legtöbbször annyival, hogy ott voltam mellette, míg ő sokadjára is végigrágta magát a gondjain.

Kívülről egy kiskölyöknek tűnt még mindig, de belül már egy, a lelkét féltő felnőtt volt.

Újra és ismét

Öhm.

Nem találok ki kifogást, nem könyörgök a bocsánatokért, csak annyit mondok: itt a friss, aki szeretne olvasni, nyugodtan olvassa, remélem szeretettel, és nem "miértilyensoká"- komikkal fogadja majd. Sajnos nem volt egyszerű időszak ez nekünk, plusz GOOFF LEÉRETTSÉGIZETT, GRATULA NEKI!!!! :D

Here you are!

A jegyzeteimet olvasgattam, miközben az előtérből ordított a futam spanyol közvetítése, és néha a vendégek kiabálásai is behallatszódtak, a motorhangokról nem is beszélve. Kellemesen éreztem magam a légkondícionált irodában, ahogy fel-le sétálgattam. Nyugodt voltam, Sebastian vezetett, és végre beértem magamat a munka terén. Lelkileg is kezdtem helyrejönni ismét, bár néha még kaptam pár levelet Bencétől, de már kezdett lecsengeni a lelkemben a látogatása okozta zűrzavar.

A lenge egyberészes nyári ruhám kecsesen követte minden mozdulatom, ahogy mint egy oroszlán mászkáltam a pántokból álló magassarkúmban az összerakott paneltalajon.

Épp mikor az ablaknál jártam, kintről hatalmas hangorkán szűrődött be. Először azt hittem, hogy kintről jön, mert Alonso pont ott haladt el, hiszen a valenciai közönség minden egyes alkalommal megőrült a spanyoltól. Nem is vettem tudomást róla, csak akkor, mikor valaki

szinte beesett az irodámba ajtóstul.

- Seb kiesett! - tájékoztatott Britta. Letettem a kezemben lévő mappát és ránéztem.

- Mi történt? - sóhajtottam fel. Ez nem Sebastian éve, így az enyém se. Nem kedves a lelkemnek, hogy minden futam után órákig a pilóta szobájában üljek, és ne hagyjam szétesni a bajnokunkat. Bár ez a munkám.

- Megállt a kocsi - indult el kifelé. - Meg kell akadályoznunk, hogy nyilvánosság előtt robbanjon a dühe.

- Menjünk - indultam el Brittával kifelé a pálya felé. Christian tájékoztatta rádión Brittát Sebastian hollétéről, így tudtuk, hogy 2 percünk van a bajnok érkezéséig.

- Mindenképpen érd el nála, hogy még a futam alatt megjelenjen a paddockban.

- Rendben - bólintottam. Nem fogok egy sajtóssal vitatkozni, hogy inkább rázárnám a hotelszoba ajtaját, pár napra.

Mikor a feldúlt Sebastian odaért hozzánk, Britta egyből közölte vele, hogy bárki kérdezi, ne mondjon semmit.

Közrefogtuk és úgy kísértük be a home-ba, de csak én mentem be vele a szobába.

- Vezettem! - dühöngött. - Megint kezdődik? - értetlenül nézhettem rá, mert elkeseredetten hozzátette. - A balszerencse szériám!

- Az idén Schumachert kísérti - mondtam komoly arccal. Egyből rám nézett, de aztán németül morogva lerángatta magáról az overáll felső részét. Azt hittem, hogy itt abbahagyja a vetkőzést, de annyira dühös volt, hogy teljesen leráncigálta magáról, és bevágta a sarokba. Dühösen megvált a tűzálló ruhájától is, és ugyanott kötött ki, mint az overáll.

Mondhatom, hogy a legnagyobb szerencsémre nem tudok németül, mert így nem érthettem miket morog, néha pedig miket ordibál. Abban biztos voltam, hogy nem dicséri éppen a kocsit és a csapatot.

Lenéztem a földre, mikor felfogtam, hogy egy szál boxerben és zokniban áll a szobában egy Sebastian Vettel. Volt egy olyan sejtésem, hogy nem volt elég régen az a hajókázás Kimivel, Sebastiannal és még pár baráttal ahhoz, hogy ez a látvány ne emelje fel a pulzusom.

Csak akkor vett tudomást rólam Seb, mikor megindult volna dühöngve kifelé, de az útjában álltam.

- Menjünk - morogta oda nekem, majd lépett még egyet felém, de megtorpant. Valószínűleg akkor esett le neki, hogy előttem öltözött át, és most is elég közel van hozzám.

- Khm, először is nyugodj meg - néztem bele a kék szemekbe.

- Nyugodt vagyok - morogta.

- Sebastian, nem vagy nyugodt - fontam össze a karom a mellkasom előtt. - Mi történt?

- Elfogyott az erő a kocsiból, majd megállt - sóhajtott fel. Ledobta magát a kanapéra, és felnézett rám.

- Mit csinálsz? - kérdeztem tőle. Eddig dühöngött, most pedig üldögél.

- Ez hosszú lesz, legalábbis téged ismerve - vonta meg a vállát.

- Már mehetsz is - álltam félre az ajtóból. Értetlenül nézett rám. - Ha piszkálsz, és belátod, hogy nincs esélyed szabadulni, akkor már eléggé nyugodt vagy a nyilvános megjelenéshez.

Felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit, csak odajött mellém, és előzékenyen előre engedett.

Kimentem vele egészen a boxig, és én is végig hallgattam Britta utasításait, hogy mit mondjon a sajtónak, ha kérdezik. A pitwall- hoz viszont már nem mentem oda. Teljesen megnyugodott már, főleg mikor meglátta a szerelőit.

Nyugtalanul figyeltem minden lépését, mert a düh kiülni látszott az arcára, ahogy jött visszafelé, de mellém érve már ott volt az apró mosoly a szája szegletében, így annyiban hagytam.

**

Valenciába hihetetlenül meleg volt, és ez kikészített teljesen, így csak csütörtökön voltam ott, és mentem is vissza Angliába, hogy megírjam az elmúlt futamokról az összevont értékelésemet.

Silverstonsban viszont már az eső volt ami megkeserítette az életem, de próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy egybefüggő vízfüggöny kendőzi el az ablakomon való kilátást.

A levegő párás volt, és hiába élek már egy ideje Angliában, morcosan vettem tudomásul az esőfüggönyt.

- Neked semmilyen időjárás nem ideális? - ült le az íróasztalom másik oldalára Sebastian.

- Vannak ideális időjárási formák számomra, de ezek már a szélsőségek, és azokat nem szeretem - morogtam.

- Na majd Németországban! - vágta rá vidáman. - Az majd tetszeni fog!

- Remélem - sóhajtottam fel.

A szokásos dolgokat tisztáztuk Sebastiannal, és már hagytam is, hogy tovább álljon. Nem feszegettem nagyon a dolgait már egy ideje, csak arra figyeltem, hogy szinten tartsam, azaz ne boruljon ki, és ne legyen gondja a pályán.

Bence látogatása óta még mindig nem szedtem össze magam igazán, bár mintha csak felnyitotta volna a szemem azzal kapcsolatban, mennyire nem is illik hozzám. Birtokolni akar, és cseppet sem izgatják azok a dolgok, amik engem érdekelnek.

Előszedtem a telefonom és gyorsan lepötyögtem egy SMS-t.

" Szokott hely, 10 perc múlva. Szükségem van a mentalitásodra! "

Lassan sétálva indultam el a büfé felé, ahol Réka majd valószínűleg úgy fog megjelenni, mint valami üldözött vad, mert rohanva hagy ott minden. Még mindig nem szokott hozzá, hogy saját magam is szinten tartom és különösebb gond nélkül ellézengek.

Leültem és megrendeltem két cappucinót.

Az óráról pillantottam fel a kicsit csapzott Rékára, ahogy ledobta magát velem szembe. Egyből elkapta a kezem, amivel az asztalon lévő szalvétát gyűrögettem unalmamban.

- 8 és fél perc. Lassan megdöntöd a 6 perces rekordod - mosolyogtam rá.

- Nincs is bajod? - dőlt hátra a székébe.

- Dehogynem, nincs senki, aki eljönne velem Kimi bulijába, és vigyázzon rám, hogy ne vetkőzzek megint le, és csináljak magamból totál hülyét - próbálkoztam az édesen nézéssel.

- A te neved szerepel a gonosz és manipulatív szavak mellett a szótárban. Otthon majd beírlak a könyörgés mellé is - csóválta a fejét.

- Réka, esküszöm, hogy a legelső Madrid meccsre szerzek jegyeket, ahova csak szeretnéd, és még a kapcsolataimmal is beszélek, hátha beállhatunk az öltözőajtóval szembe, hogy minden nyitáskor gusztán és nőiesen csoroghasson a nyálunk - vetettem fel a dolgot.

- Üsse kő, benne vagyok! - vigyorodott el.

- És hát magyarba is el kéne jönnie velem valakinek, mert az egyik ottani barátnőmnek esküvője lesz. Esküszöm, hogy Bencének csak köszönni fogok, de kellenél oda! - annyira nagy szemekkel néztem, hogy teljesen belefájdult a fejem.

- Szó sem lehet róla, hogy akár csak rápillants! Az meg kizárt, hogy ő rád nézzen úgy, hogy ne szurkáljam ki a szemeit! - vágta rá.

- Szóval jössz? - lelkesültem be.

- Megyek, de sokba fog ez így neked kerülni - sóhajtott. - Mikor megyünk?

- Mondjuk jövőhétvégén? - mosolyogtam nagyon aranyosan.

- Időben szólsz - morgott. - És Kimi bulija mikor lesz?

- Magyar Nagydíj után - kortyoltam bele a kiszervírozott cappucinómba.

- Megbolondulok tőled - sóhajtott fel, és két korttyal ki is itta a csészét.

- Akkor megyek és befejezek minden papír munkát, hogy tudjak menni. Rob " Szexi" Smedley-vel is beszélnem kell ma még - sóhajtott. Felnevettem, ennyire rajongani is csak Réka tud egy munkatársa után.

- Elég jól nézek ki? - kelt fel a székről és lesimogatta a ruháját.

- Nem elég jól, hanem nagyon jól - mosolyogtam rá. Tétovázva bólintott. Aztán magabiztos léptekkel hagyott már ott.

Mosolyogva ittam meg a maradékot a csészémből, és közben az járt a fejembe, hogy a nagy magabiztosságában, nehogy összeakadjanak a lábai, mert belül tuti reszket, mint mindig, mikor Rob a közelébe kerül.

**

Az esküvő napja gyorsan eljött, és a kocsiban sokadszorra is ellenőriztem a rúzsom, és a sminkem. Kiszálltam a kocsiból és eligazgattam a ruhámat magamon. Pánt nélküli, földet söprő ruha volt, a hátamon fűző fogta össze, és egészen le a derekamig fehér gyöngyök borították, az amúgy sötétebb zöld ruhámat. Két kikötés volt a meghívón: estélyiben menjünk és valami zöld legyen rajtunk.

A szalag magassarkúmnak nem annyira tetszett a kavicsos parkoló, már úgy sem, hogy a kocsi mellett álltam. Előszedtem hátulról egy övet, ami vastag volt és szintén fehér és ahogy összekapcsoltam magamon , biztos lehettem benne, hogy rajtam tartja a ruhámat, mert annyira szoros volt, hogy a megszokottnál sokkal kevesebb levegő jutott a tüdőmbe.

Rékán egy egyszerűbb, halványzöld ruha volt, az én ruhám színéhez passzoló laza övvel a derekán.

Ahogy beléptünk a templomba, elkapott valami fura érzés. Ateista voltam. Én a tudományban hittem, mégis üldögélhetek egy templomban jó pár percet. Leültem a menyasszony oldalára, és csak később vettem észre, hogy Bence csak tőlem pár emberre ül. Réka egyből nagyon dühös arccal nézett rám.

- Annyira szép ez a zöld színkavalkád - szólalt meg a mellettem ülő srác. Furán néztem rá, de nem nekem mondta. Ilyet se hallottam még pasi szájából. - Remek emberhez megy férjhez Petra, igazi fradista - ahogy a focicsapat nevét kimondta, tudtam, hogy ő maga legalább annyira szeretheti a Fradit, mint Réka Robot.

- Annyival szebb lenne egy kis Red Bull kék - mondtam Rékának hangosabban, hogy tuti meghallja.

Mikor a másik oldalamról lenéző horkantást hallottam, Réka felsóhajtott és mosolyogva csóválta meg a fejét.

- Hát már elnézést, de akkor már szép pirosat kéne mindenhova - húzta ki magát. Ahogy teljesen felé fordultam, rá kellett jönnöm, hogy Bence egyik nagy haverja került mellém.

- Ferrari mindenekfelett! - tette hozzá Réka is. De ahogy ránéztem , megvonta a vállát, és elkezdte nagyon érdekelni a dekoráció.

- Már megbocsáss, de nem örülnék, ha szidni mernéd a Red Bullt - jegyeztem meg.

- Nem szidtam - vigyorgott bele az arcomba. - Bár könnyű lenne fogást találni rajtuk.

- Szerintem meg fogd be - intettem le.

- Nem valami elmés hozzászólás - piszkált.

- Az elmúlt pár évben nem sok jó futamot tehet le az asztalra a Ferrari - jegyeztem meg.

- És hol volt a Red Bull egy 10-15 éve? - kérdezte, de egyből válaszolt is rá – Ja, sehol, bocsánat.

- Lehet, hogy a múlt a Ferrarié, de a jövő a Red Bullé - húztam ki magam .

- Nagyon vicces csaj vagy te - paskolta meg a térdem, és elfordult a másik irányba beszélgetni.

Nem bírtam mit mondani. Réka arcán látható volt, hogy visszafolytja a nevetést.

- Hát nagyon rondán kikaptál, Darling - nevette el magát. Láttam a szemem sarkában, hogy a srác felém néz és elvigyorodik.

- Úgy döntöttem, hogy nem vitatkozom nálam hülyébbekkel - legyintettem. Próbáltam menteni a menthetőt. Ha most vitázni kezd velem, simán legyőzöm.

Erre a srác csak felnevetett.

- Micsoda mókamester ült ide mellénk - jegyezte meg.

Egyszerre kapott el a düh és a hiszti. Ha a Réka nem fogja meg a kezem, vagy behúzok egyet a gyereknek, vagy otthagyom az egész esküvőt.

Mindenesetre az arcát megjegyeztem magamnak.

Egyikünk sem az, akinek kívülről mutatja magát, de szükségünk van erre a külsőre a túléléshez.

Réka másnap érkezett, és totális döbbenetet láttam az arcán, mikor belépett a házba. Mindenki mászkált, de nagyrészt már minden kész volt. Az utolsó simításokat végezték a házon.

- Bútorok nélkül jobban jellemzett téged – vigyorgott rám.

- Na csak várj! – nevettem. 3 doboznyi keretezett kép és poszter várt minket a sarokban.

- Ezt mind nekünk fel felrakni – nyomtam a kezébe az egyiket. Pislogott párat, de nem sokat kérdezett. Az egyik pasi kezéből kivette a kalapácsot, felmarkolt az asztalról egy csomó szöget, amiket a zsebébe tömködött, és eltűnt. Felment az egyik vendégszobába szétválogatni a képeket.

Tudtam, hogy rengeteget fog merengeni és mosolyogni, mert sok közös képünk volt.

Gyorsan eltelt a nap. Réka a képeket pakolta fel, én pedig az irataimat hordtam át a széfbe, amit lent a garázsnál alakítottak ki. Egy elég nagy szoba volt, kódos beléptetővel, polcokkal, és irattartókkal.

Másnap délelőtt jött oda hozzám William, hogy kész a ház. Körbe vezetett, mindent elmagyarázott, és az embereivel együtt magunkra hagyott. Réka még mindig a képekkel volt elfoglalva, illetve kipróbálta a konyhát, míg én még mindig a papírjaimat pakolgattam.

Késő délután pedig velem együtt jött be a gyárba. Kimi még mindig felénk sündörgött, így remekül elszórakoztatták egymást, míg én gyorsan megírtam egy jelentést, és leadtam.

Este Bence is felhívott, hogy másnap délelőtt 11-kor száll le a gépük.

- Ne maradjak? – kérdezte aggódva Réka, mikor már a miltoni reptéren toporgott.

- Nem kell – mosolyogtam rá. Igazából fáradt voltam, és nagyon izgultam a holnap miatt.

- Aggódom érted – húzta el a száját.

- Majd hívlak, rendben? – mosolyogtam rá.

- Szeretlek, Darling!– ölelt meg.

- Én is szeretlek téged – simogattam meg a hátát. Utáltam elengedni, szívesen mondtam volna neki, hogy maradjon, de neki is ott volt az élete Olaszországban, és a munkája is.  

- Jó leszek, ígérem. Köszönök mindent – tereltem a becsekkoló kapu felé.

- Sose voltál jó! – csóválta meg a fejét, de hagyta magát. Még intett egyet, aztán eltűnt a szemem elől.

Hazavezettem,  otthon bevonszoltam magam az új hálószobámba, és elfeküdtem az ágyon. Nem érdekelt az ágytakaró meg a díszpárnák se. Szinte hallottam a fejemben William sikítozását.

**

Másnap reggel tovább tartott a készülődés, mint általában. Tökéletes külsőt szerettem volna.

Bementem a gyárba, hiszen igazán szabadnapot nem kaptam.

Az első ember, aki szembe jött velem a folyosón, Sebastian volt.

- Azt a mindenit! – nézett végig rajtam. – Hova készülsz, szépségem? – nevetett.

- Szóval nem nézek ki nagyon gázul? – kérdeztem tőle halkan. Megfogta a kezem, és megforgatott.

- Csodásan festesz – mosolygott rám kedvesen. – Hol hagytad a magabiztosságod?

- Ma érkezik az exem és pár barátja – magyaráztam. – Nálam fognak lakni.

- Az az exed, akit még mindig szeretsz? – kérdezte kicsit aggodalmas arccal. Ezért rossz inni, mikor másvalaki is ott van. Elkezdem elmesélni az élettörténetem. 

- Igen – bólintottam. – Megyek, gyorsan megnézem, van-e mára valami nekem beosztva, aztán megyek is ki értük.

- Ausztráliába te is hétfő reggel jössz? – szólt még utánam.

- Nagyon úgy néz ki – fordultam vissza az irodám ajtajából.

- Akkor legkésőbb a gépen találkozunk! Sok sikert a vendéglátáshoz. Végig itt leszek. Hívj, ha úgy érzed, kellek! – az arca komoly volt. Tényleg aggódott értem.

- Hé, ez az én feladatom! – szóltam utána.

- Aggódni én is aggódhatok – mosolyodott el, és bement Rockyhoz.

Átnéztem a mai programom, de semmi komoly nem volt szerencsére benne. Két órával a gép leszállása előtt el is indultam Londonba.

Várnom is kellett egy kicsit, de mikor megláttam őket, a szívem már a torkomban dobogott. Bence hatalmas vigyorral adott három puszit, és megölelt.

Az agyam egyből vészriadót fújt, a szívem pedig gyorsabban kezdte el verni a tam-tamot.

- Van a környéken valami kajálda? – kérdezte egyből.

- Ez London – néztem rá. – Nagyobb, mint Pest. Itt minden sarkon van egy kajálda.

- Akkor menjünk enni! – lelkesedett Peti is. Annira néztem, de ő is bólogatott.

- Megéheztetek a rövid repülőút alatt? – vigyorodtam el. Bence lelkesen bólogatott.

- Nagyon durva volt repülőn lenni – mesélte már a kocsi mellett. – Vezethetek?

- Nem –vágtam rá.

- Miért nem? – durcázott be.

- Mert ez Anglia, itt fordítva van a közlekedés – közöltem. Morogva nyitotta ki a jobb első ajtót.

- Mondom, én vezetek – kaptam el a kezét. Összeráncolt szemöldökkel nézett rám. Elnevettem magam. Belesett a kocsiba, és ő is nevetni kezdett.

- Bocs – átment a másik oldalra és beült. – Ez így nagyon furcsa – fintorgott.

Az, hogy végig kapaszkodott, nagyon vicces élmény volt. Belegondoltam mi lett volna, ha hagyom vezetni. Baleset, szinte biztos.

- Ez a kedvenc helyem itt Londonban – magyaráztam, mikor leparkoltam egy kávéház előtt. – Itt tudtok enni.

- Te nem is eszel? – nézett rám meglepetten.

- Nem – mosolyogtam. Furcsa kettőség volt bennem, és tudtam, hogy el kell nyomnom a szívem. 

Már meg sem lepődtem, mikor mindent el kellett magyarázni, mi micsoda az étlapon. Mikor oda jött a pincér csaj, valószínűleg egyből felmérte, mi a helyzet mert kapásból hozzám fordult.

- Mit hozhatok? – végignéztem hármukon, és mindhárman borzalmas rossz kiejtéssel próbálták elmondani, mit akarnak. Elismételtem a csajnak, aki egyből fel is írta. – És nekem egy jó nagy adag erős kávét, kérlek.

Kedvesen rám mosolygott és ott hagyott.

- Mit csinálunk ma? – kérdezte Bence.

- Ha akartok, pár órát maradhatunk még Londonban, de nekem utána vissza kell mennem még a gyárba – néztem az órámra.

- Bemehetünk oda veled? – kérdezett egyből rá Bence. Anni és Peti remekül elvoltak egymással.

- 1-2 helyre bejöhettek, de ott nem nagyon vannak érdekes dolgok – vontam vállat.

- Én kíváncsi lennék azért – vigyorgott rám Bence. Megvontam a vállam. Már előre láttam, hogy mennyire röhögni fog mindenki, ahogy majd kommunikálni próbál.

Míg megkajáltak, én megittam egy bögre kávét, meg egy bögre cappucinót. Elég jól felpörgetett.

Körbe vittem őket Londonban, megmutattam az érdekességeket, és csak 2 óra kocsikázás után indultunk vissza Milton Keynesbe.

- Meg fognak ilyen sebességgel büntetni a faluban – jegyezte meg.

- Kisváros – nevettem. – Itt a falu az durván falu, nem úgy, mint otthon.

- Nem mész akkor is egy kicsit gyorsan? – kötekedett tovább Bence.

- Nem, teljesen szabályosan haladok – néztem a kilométerórára. 

Mikor bekanyarodtam a környékre, ahol lakom, mindhárman csak néztek nagyokat.

- Erre laknak gondolom a gazdagék – jegyezte meg Peti. Elvigyorodtam. Mikor befordultam a garázsom elé, már nevettem az arcukon.

- Nem tévesztettél házszámot? – kérdezte Bence csodálkozva.

- Nem, egyáltalán nem – vigyorogtam.

Kiszálltam, és befelé indultam. Teljesen erőmmel azon voltam, hogy laza legyek. Még szinte hozzá sem szoktam az új kinézetéhez a háznak.

Bent mindhárman csodálkoztak, és tátott szájjal nézelődtek.

- Gyertek, megmutatom a szobáitokat, és nekem mennem kell vissza a gyárba kicsit – indultam meg az emelet felé, de megtorpantam.

- Azon az ajtón nincs bejárásotok. Kódos, nincs értelme még próbálkozni sem – néztem jelentőségteljesen Bencére. Tudtam, hogy legalább egyszer meg fogja próbálni.

- Peti, Anni, külön szobát szeretnétek? – kérdeztem őket hátra nézve az egyik vendégszobából. Mindketten a fejüket rázták. – Akkor ez lesz a szobátok – löktem be az ajtót. Kellemes barack színű volt a szoba, és fehér perzsaszőnyeg. Az ágynemű is ezt a két színt tükrözte.

- Ez pedig akkor a tiéd Bence – nyitottam be a mellette lévő szobába.

- Nem aludhatok veled? – nézett rám. Vettem egy mély levegőt.

Mondd, hogy nem. Mondd szépen azt, hogy nem!

- Oké – csúszott ki a számon.

Oda mentem a hálóhoz, és beléptem. Mélyvörös szőnyeg, egy árnyalattal világosabb falak. A hófehér ágynemű pedig csak úgy világított.

- Rohadt jól néz ki – nézett körbe. A falon képek voltak és poszterek, körbe sétált és megnézte őket.

- A te szentélyed – nézett rám.

- Az egész ház az – vontam vállat.

- Na, én megyek vissza a gyárba - indultam el kifelé. Megfogta a kezem és a hátamnak simult.

- Mehetek veled? – kérdezte halkan.

- Tőlem, gyere – vontam meg lazán a vállam, bár legszívesebben megfordultam volna, hogy megcsókoljam.

A gyárban már a postás csajszi is furcsán nézett.

Amikor elindultunk felfelé a lépcsőn, még csak a magassarkúm kopogását lehetett hallani, de pár lépés múlva, a szerelőgödörből felhallatszott a motorzúgás. Bence megtorpant, és láthatóan kirázta a hideg teljesen jó értelemben.

- Nem lehetne, hogy lemenjünk? – nézett lefelé. – Honnan jön ez a motorhang?

- A szerelőgödörből – indultam tovább. – Te oda nem mehetsz be.

- Kár – sóhajtotta.

Az irodai folyosón éppen Rocky jött velünk szembe.

- Szia, Rocky – mosolyogtam rá.

- Szia, Becky – vigyorodott el egy pillanatra, de az arca még mindig komoly volt. – Sebastian keresett egy fél órája.

- Itt van még? – kérdeztem összevont szemöldökkel. – Miért nem hívott fel?

- Nem tűnt zaklatottnak vagy ilyesmi – nyugtatott meg. – Kétlem, hogy munkával kapcsolatos okból keresett.

- Akkor jó – bólintottam. Intettem a fejemmel Bencének, hogy jöjjön.

Ahogy beléptem az irodámba, tudtam már, miért nem hívott fel. Egy papírba csomagolt valami volt az asztalomon.

- Elég jól tudsz angolul – jegyezte meg Bence.

- Még szerencse – nevettem. – Ülj le nyugodtan. Igazából ennyi, amit a gyárból láthatsz, meg a büfé.

Leültem a székembe, és mosolyogva olvastam Sebastian macskakaparás szerű kézírását.

„ Arra jártam Kimivel, jó étvágyat! S.V.”
Leszedtem a csomagolást, és egy doboz tele volt gombócos fagyival.

- Őrültek – mosolyogtam.

- Mit kaptál és kitől? – kíváncsiskodott Bence.

- Fagyit Sebastiantól és Kimitől – zártam vissza a dobozt.

- Két világhírű pilótától lazán kapsz fagyit? – kérdezte meglepetten. – Azt hittem, nem ismered őket, csak valami alsóbb szinten itt dolgozol.

- Hát nem épp alsó szinten dolgozom itt – dőltem hátra. – Sebastiannak én vagyok az, aki védi a lelkét, Kimi pedig csak hozzám csapódott. Egymás agyára megyünk leginkább.

- Réka is ennyire jóban van ilyen emberekkel? – kérdezte meglepetten.

- Réka sajtófőnök, ő még több mindenkivel van jóban – nem lepett meg Bence hozzáállása a dologhoz.

Míg én dolgoztam, Bence gépezett a másik laptopon, meg az újságokat lapozgatta. Csak akkor lepődött meg, mikor kopogás nélkül beesett az ajtón Sebastian.

- Vettel, eltörne a kezed, ha kopognál? – kérdeztem tőle vidáman.

- Elnézést, asszonyom – nevetett. – Futár vagyok ezúttal, Kimi el akar rángatni bulizni, eljössz?

- Ma? – néztem közben Bencére. A szöszi pilóta bólintott.

- Bence, van kedved ma bulizni menni? És szerinted a többieknek van? – kérdeztem tőle.

- Hát, ha szeretnél, mehetünk – sandított Sebastianra. Nem sok lelkesedés szűrődött ki a hangjából.

- Seb, ma kihagyom – mosolyogtam rá. Morcosan nézett Bencére, de bólintott.

- Hétfő, Ausztrália! – mutatott rám. Szalutáltam neki ültömben. Nevetve ment ki az irodámból.

- Sebastian! – kiabáltam utána, mire visszalépett az ajtóba. – Köszönöm a fagyit!

- Nincs mit – mosolyogott rám kedvesen. Szívem szerint mentem volna velük, de elég rossz házigazda lettem volna, ha elrángatom a vendégeimet bulizni úgy, hogy fáradtak. Az meg még durvább lett volna, ha otthon hagyom őket. Bár kicsit kecsegtető volt.