Az élet soha nem elég kiszámítható ahhoz, hogy igazán tervezzünk.

Hát itt lenne a friss, csúszva, mert ahogy Réka fogalmazta borzalmas a helyesírásom és tele van stilisztikai hibával. =D
Jó olvasást, és remélem nem pártoltatok el sokan az oldaltól.

A fejezetet két embernek ajánlom:
Első sorban az én birkatürelmű Bétámnak, másodsorban a páromnak, aki annyira nem tudott a frissig várni, hogy sunyiban elolvasta még a Rékának küldött változatot. =D
Szóval eképpen szól az ajánlásom hivatalosan:
Csukovics Rékának és Németh Imrének szívem két csücskének.

Az esküvőt úgy, ahogy volt, végigduzzogtam. Réka mellettem somolygott, míg a srác néha felém pillantva folyamatosan vigyorgott. Legszívesebben bevertem volna a manó orrát.

Régen simán elvertem volna, nem aggódtam volna azon, hogy még így lazán elterülve is magasabb, mint én, arról nem is beszélve, hogy a háta másfélszer akkora volt, mint nekem.

- Ne legyél morcos, egy esküvőn vagy! - szólt rám Réka, mikor már kifelé tartottunk.

- Nem vagyok morcos! - vágtam rá, mire ő csak sóhajtott egyet.

Mikor átértünk a buli helyszínére, kaptunk 1-1 pohár pezsgőt, amit egyből meg is ittam.

- Becky, nem bírod a pezsgőt! - akarta kivenni a kezemből a második pohár italt, de nem hagytam.

- Én ezt az estét nem bírom ki alkohol nélkül! - odamentem az asztalhoz és már a nevemet kerestem, hogy ledobjam magam, de közben megjöttek a friss házasok, így nem ülhettem le, de leghátul álltam meg, és onnan nézelődtem.

- Magyarázd el nekem, hogy miért csinálsz úgy, mintha látnál is valamit, mikor az előtted lévő vállán se látsz túl? - hallottam meg egy ismerős hangot. Ahogy megfordultam, szembetaláltam magam egy szépen megkötött nyakkendővel. Felpislogtam az illetőre, és már nem ért meglepetésként, hogy ugyanaz a pasi volt, akivel összeszólalkoztam a templomban is.

- De csak akkor magyarázom meg, ha megmondod, hogy miért követsz és magyarázol bele mindenbe - vágtam vissza.

- Te vagy az, aki mindenbe belemagyaráz - vigyorodott el. A mosoly olyan volt, mintha egy vámpírral beszélgetnék. A szemfogai előreugróak voltak, és minden pillanatban ahogy beszélt, ki-ki villantak. Belenéztem a szemébe, hátha még az is valami furcsa színű, de helyette egy tavaszzöld szempár nézett vidáman vissza rám.

- Tudod mit? Nem állok le veled vitatkozni - léptem el mellőle.

- Ne is! - szólt utánam nevetve.

- Elegem van abból, hogy vagy ritka hülye pasik találnak meg, vagy olyanok, akik Istennek hiszik magukat - morogtam Rékának mikor sikeresen leültünk végre a helyünkre.

- Imádod azokat a pasikat, akik sokat hisznek magukról, vagy jobban forgatják a szavakat, mint te - csóválta a fejét.

- Na jó, tényleg imponál - haraptam be az alsó ajkam és elnéztem arrafelé, ahol az ő asztaluk volt.

- Nem véletlen vagy annyira jóban Kimivel. Ő is simán kijátszik téged - magyarázta tovább Réka. - Ezért nem értem ezt a Bence- dolgot. De vicces, ahogy téged néz folyton.

- Miért, itt van? - kaptam fel a fejem.

- Igen a pasid mellett ül - nevette el magát.

- Nem a pasim - morogtam. Arra néztem és tényleg ott ült, ráadásul engem bámult. Valahogy nem vonzott. Nem ugrott görcsbe a gyomrom, nem kezdett el őrült mód verni a szívem. Semmi. Ellenben a mellette ülő piszkálta a fantáziámat, idegesített, hogy mindig megnyeri a csatákat.

A vacsora után hangosodott a zene, és a pár lassúzott egyet. Rékával az asztalnál ülve beszélgettünk, ügyet sem vetve a táncolókra.

Én már a sokadik pohár pezsgőmet ittam, míg Réka narancslevet kortyolgatott némi alkohollal együtt.

- Szerintem állj le, mert ebből még baj lesz - figyelmeztetett minden újabb pohárnál, de nem érdekelt.

Mikor megszólalt a telefonom, már tudtam, hogy vége a dorbézolásomnak, mivel a hívó félként a Red Bull Centert írta ki.

- Rebece Milligan - vettem egyből fel.

- Jó estét, Sajtóosztály - azonosította kapásból magát a beszélő. - Britta Roeske telefonált az imént, és arra kért, hogy mindenáron érjem el önt, és kérjem meg, hogy azonnal menjen Heppenheimbe.

- Tud valamit, mi történt? - kérdeztem rá. Már Rékát rángatva kifelé mentem a tömegből.

- Nem tudok semmit, de egy magángép már útban van önért Sármellékre - magyarázta. - Egy óra, míg odaér.

- Rendben, köszönöm - és már ki is nyomtam. Réka aggódva nézett rám.

- Mi történt? - faggatott egyből.

- Sajnálom, nem mondhatok semmit - mosolyogtam rá szomorúan. Ez volt az egyetlen zökkenője a barátságunknak: rengeteg dolgot el kellett titkolnunk egymás elől.

- Ha magángépet küldenek érted, akkor elég nagy gond lehet - sóhajtott fel.

- Hová-hová lányok? - jött ki az ajtón az a pasi, aki egy óra alatt kétszer is felhúzott.

- Semmi közöd hozzá - vágtam rá. – Réka, menjünk. Én vezetek.

- Persze, ennyi pezsgő után… - elvette tőlem a kocsi kulcsot.

- Te se ittál kevesebbet - vágtam a fejéhez - csak te olyat ittál, amit jobban bírsz.

- Hova óhajtják a hölgyek? - indult meg a parkolóban, kocsi kulccsal a kezében.

- Nem fogok egy ismeretlen mellé beülni, pont most, mikor alig van időm odaérni a sármelléki reptérre. - Erre a mondatomra odalépett hozzám, az egyik kezével elkapta a derekam és magához rántott. Mivel tűsarkúban voltam, ezért ha nem tart, akkor el is vágódtam volna. Megfogta a másik kezével az arcomat és megcsókolt. Annyira meglepődtem, hogy hirtelen nem tudtam ellökni, és mire felocsúdtam, már a nyakában lógtam.

Épp olyan hirtelen engedett el, ahogy magához rántott.

- Nem vagyok ismeretlen, csókolóztunk - vigyorgott. Lazán odasétált a kocsijához, kinyitotta az ajtót és beült. Belülről lökte ki az anyósülés ajtaját. - Jöttök, vagy el akartok késni?

- Odaérsz 40 perc alatt a sármelléki reptérre? - álltam meg a kocsi mellett.

- Simán - bólintott.

Beültem, talán mert ittas voltam, és rábíztam magam, pedig még a nevét sem tudtam.

A reptéren még nem volt ott a magángép, de ennek külön örültem, hiszen Réka nem tudott most velem jönni, de a srác megígérte, hogy hazaviszi és a kocsit is odaviszi. Kétkednem kellett volna, hiszen nem is ismertem, de imponált a rámenőssége és Réka nem kifogásolt semmit.

- Vigyázz magadra, köszönöm, hogy eljöttél velem. Németországban találkozunk! - öleltem meg barátnőmet, majd a srác felé fordultam. - Hogy hívnak?

- Miért kéne megmondanom? - vigyorodott el.

- Mert megcsókoltál - vontam meg a vállam.

- Tamás - nevetett. - Találkozunk még? - biccentette oldalra a fejét.

- Jössz a Hungaroringre? - kérdeztem vissza. Egyből bólintott.

- Én is itt leszek. Ha találkozni akarsz, szerezd meg a számom - kacsintottam rá, ő pedig csak nevetett.

- Add meg, és holnap reggel eldöntöm, felhívlak-e - alkudozott.

- Nem, nem - ráztam a fejem. - Nem nehéz az én számom megszerezni - jegyeztem meg neki. Egyből láttam az arcán, hogy már tudja, hogy honnan szerzi meg.

Közben landolt a magángép, hatalmas Red Bull felirattal az oldalán. Még egyszer megöleltem Rékát és köszönetet mondtam Tamásnak, majd nagy nehezen felszálltam a magángépre, ahol várt rám már egy szett csapat ruha.

Mire átöltöztem, és sikeresen kijózanodtam, landoltunk is.

Ahogy kiszálltam, kerestem is a kocsit a szememmel, mert a pálya mellett voltunk.

Britta ült a vezetőülésben, és míg odaértünk a Vettel család házához Heppenheimbe, gyorsan felvázolta a helyzetet.

Ahogy beléptünk a házba, Sebastian anyukája aggodalmas arccal terelt tovább minket. Heikki, a pilóta edzője egyből mellettünk volt, ahogy az aggódó anyuka a lépcsőn terelt fel minket és közben az aggodalmait sorolta.

Kizártam őt a gondolataim közül, és már azon járt a fejem, hogy két futam és egy jó hosszú szünet jön. Ezen a két futamon kell túlsegíteni a németet, és utána egy hosszú, nyugodt, érzelmi viharoktól mentes nyaralásra fogom küldeni.

Sok mindenre számítottam: dühöngésre, sírásra, de arra nem, hogy egy végtelenségig nyugodtnak látszó Sebet fogok az ablaknál állni, mikor kopogás után beléptem. Britta és az edzője kint maradtak, ettől úgy éreztem magam, mintha az oroszlán barlangjába löktek volna be.

- Szervusz, Sebastian - álltam oda mellé, és a hátára simítottam a kezem.

- Komolyan képesek voltak iderángatni téged? - sóhajtott fel.

- Aggódnak érted, nemsokára futam - magyaráztam.

- Hannah itt járt - mondta csendesen.

- Megbeszéltétek a dolgokat? - váltottam én is ugyanolyan hangszínre.

- Igen - bólintott lassan. - Végleges a szakítás. Most olyan üresnek érzem magam, pedig nagyon rosszul kéne lennem, nem?

- Nem törvényszerű - csóváltam a fejem.

Már értettem, miért hívtak engem ide. Sebastian mindig is végletes ember volt. Vagy vidám, előzékeny és viccelődös vagy depressziós. Most semleges volt. Mintha nem is lenne itt valójában lélekben. Leültem az egyik fotelbe, és vártam, tudtam, hogy ez csak egy pici dolog abból, ami a lelkében van most.

Közben míg én is a kinti sötétséget néztem, és hallgattuk, ahogy a ház végül elcsendesül, eszembe jutott egy tavaszzöld szempár, és egy vámpírfogvillanós mosoly.

A csendet és a mozdulatlanságot egy idő múlva Sebastian törte meg. Letelepedett a mellettem lévő fotelbe, a fejét ráhajtotta a háttámlára és megfogta a karfán pihenő kezem.

- Nagy gond, ha most nem tudom elmondani? - kérdezte nagyon halkan, mintha még véletlen se akarná megtörni ezt a némaságot.

- Nem - suttogtam, és hagytam, hogy visszaüljön közénk a komor hallgatás.

Már az elején, mikor megkaptam ezt a munkát tudtam, hogy nem nagy szavakkal és körmondatokkal lehet ezt a pilótát rávenni arra, hogy bízzon bennem annyira, hogy valóban elmondja a gondjait. És minden alakalommal meg kellett nyernem a bizalmát, legtöbbször annyival, hogy ott voltam mellette, míg ő sokadjára is végigrágta magát a gondjain.

Kívülről egy kiskölyöknek tűnt még mindig, de belül már egy, a lelkét féltő felnőtt volt.