Tégy, ahogy jónak látod, úgyis megbánod, bárhogyan cselekszel

 Ajánlom azoknak az olvasóknak, akik sikeresen teljesítették első gyakorlói hétvégéjüket a Hungaroringen! (Jó tanács: ne sikítsatok a rádióba! :D)

Arra nem is gondoltam, hogy mire visszaérünk a madridi túránkról, én is annyira fáradt leszek, hogy szinte beájulok az ágyba.

Sajnos az ébresztő óra kegyetlenül csörgött reggel 5-kor.

- Még egy kicsiiiiit! – alkudoztam az ébresztővel. Átfordultam a másik oldalamra és magamra húztam teljesen a takaróm.

Pár másodperc múlva viszont annyira melegem lett, hogy nem bírtam. Lerántottam magamról a takarót, de úgy meg fáztam.  

- Oké, felkeltem – ültem fel az ágyban. – Magamban beszélek – csóváltam meg a fejem. – Abba kéne hagyni, ez már aggodalomra ad okot – motyogtam a fürdőbe menet.

- És még tanácsot is adok magamnak – néztem szembe hitetlenkedve a tükörképemmel.

Beléptem a zuhanykabinba és kérlelően néztem a csapokra, hátha maguktól beállítódnak.

- De legalább nem Anglia, ahol két külön csapból folyik a hideg és a meleg víz – megálltam a mozdulatomban, hátra fordultam és rászóltam a tükörképemre – Elég már a magadban beszélésből!

Fejcsóválva fürödtem meg, felöltöztem, és büszkén szálltam be a kocsimba, hogy elkészültem egy óra alatt és még magammal is majdnem összevesztem.

A pályán leadtam minden anyagot amire szükségük lehetett ma tőlem, és kiültem reggelizni az ablak mellé, és figyeltem  Réka mikor érkezik meg.

Reggel 8kor napszemüvegben szinte trappolt a Ferrari motorhome-hoz.

„ Neked ciki, ha elalszol.. xD” – írtam neki sms-t.

„ Kabbe”

Vigyorogva fejeztem be a reggelim. 

**

Mikor elkezdődött a teszt, én is kimentem a boxba, hogy így talán felveszem a ritmust. Másfél hét és futam, én pedig még mindig nem pörögtem maxon.

Mikor a kezemben rezegni kezdett a telefon, azt hittem Réka keres vagy Christian, de döbbenten láttam, hogy Bence neve villog a képernyőn.

Gyors léptekkel mentem messzebb a motorhangtól, és csak kint a paddockban vettem fel.

- Szia – szóltam bele.

- Hali, már azt hittem, nem veszed inkább fel – jegyezte meg.

- Dolgozom – morogtam.  Utáltam, ha szemrehányást tesznek nekem.

- Zavarlak? – tette fel egyből a kérdést.

- Most épp nem, mondjad nyugodtan – sétáltam be a motorhome- ba.

- Még régebben mondtad, hogyha kint járok, a kapud nyitva áll előttem – kezdett bele.

- Igen – válaszoltam, mivel szüntetet tartott.

- Petiék nyertek egy négyfős Londoni repülőutat – magyarázta míg én egyre beljebb értem a motorhome- ba. Már tudtam mit akar, azt, hogy nálam lakhassanak.  – És arra gondoltam, hogy kicsit felhasználnám ezt az ígéretedet, hogyha nem gond és ráérsz. Jó lenne valaki, aki tud rendesen angolul, és tud adni tippeket – közben odaértem ahhoz a részhez, ahol a pilóták öltözőjének a folyosóját keresztezi az irodák folyosója. Hannah ott állt Sebastian szobája mellett. Megálltam a folyosó közepén.

- Tehát jöttök Londonba, és nálam szeretnétek lakni, míg itt vagytok? – foglaltam össze.

- Ha belemész – vágta rá.

- Mikor és mennyi időről lenne szó? – indultam el Hannah felé. Mikor észrevett, megálltam és intettem neki. Megrázta a fejét.

- 4 nap, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap. Hétfő reggel indulna a gépünk vissza. Ez igazából jövő héten lenne. – Felsóhajtottam. Pont fél héttel a futam előtt.

- Hannah, hagyd el a pálya területét és Barcelonát is, vagy kénytelen leszek visszavonatni a belépődet és kidobatni – hadartam el neki angolul gyorsan.

- Bence, én dolgozom. Az első futam előtt akartok egy fél héttel jönni. Hétfő hajnalba az én gépem is indul, de nekem Ausztráliába – morcos voltam, mert nem tetszett az időpont, és az sem, hogy kihasználnak kicsit. Petihez pedig végképp nem volt kedvem. És mikor kimondtam a szavakat, amiket nem is igazán akartam, már akkor tudtam, hogy megbánom.

- Gyertek. De én nem leszek mindig otthon és nem fogok tudni veletek mindig elmászkálni. Másfél órára lakom Londontól, de van tömegközlekedés oda- vissza – közben Hannah-t néztem, aki nagyon dühös és bánatos arccal végül feladta és elsétált mellettem. Sóhajtottam egyet.

- Gondolom nekem kéne kimennem értetek, és majd vissza is vinni a reptérre – masszíroztam az orrnyergem.  Próbáltam emlékezni, mi van jövő hét végére nekem beütemezve.

- Ha van tömegközlekedés, megoldjuk és a rezsibe is beszállunk! – biztosított. 

- Hányan is jönnétek? Négyen? – kérdeztem.

- Hárman. Peti, Anni meg én – szinte láttam, ahogy az ujjain számolja.

- Mikor száll le a gépeket csütörtökön? – adtam meg magam végleg.

- Délelőtt  11-kor – válaszolta.

- Akkor megkajálhatunk Londonban valahol – értem be az irodámba.

- Kérhetsz bármit ezért cserébe! – mondta vidáman.

- Sok-sok puszedlit hozz nekem – mosolyodtam el. – És elmegyünk bulizni, de az estémet ti fizetitek.

- Rendben – vágta rá.

- Megyek vissza,  majd még gondolom hívsz, vagy hívlak jövő héten.

Megvártam, míg elköszön és kinyomtam a telefont. Repült is az asztalra.

- Hülye – morogtam magamnak. Még mindig érvényes volt, hogy nem vagyok képes Bencének nemet mondani. Utáltam a helyzetet.

Leültem a székembe és magam elé húztam a félig kész jelentést a délelőtti tesztről.  És szép lassan leesett.

- Nincs is bebútorozva a lakás! – előre dőltem, és párszor belefejeltem az előttem elterülő papír halomba. 

Felkaptam a telefonom és gyorsan írtam egy sms-t Rékának.
„ Amint szabadnapod van, gyere Angliába, be kell bútorozni a lakást, fel kell tölteni élettel, mindent fel kell aggatni a falra, Bence és két haverja jövő héten csüt. érkeznek. NE MONDJ SEMMIT! „

„ Péntek-szombat szabad a héten. Pénteken 11-kor nálad vagyok mint régen”

Hálásan fújtam ki a levegőt, mert kimaradt az sms-ből a leosztásom, de el tudtam képzelni az arcát. 

**

Hajnali géppel mentem haza, mikor még mindenki nagyban aludt. Már előző nap beszéltem egy lakberendezővel, és megmondtam neki, hogy dupla pénzt kap, csak csinálja meg a házat pár nap alatt.

Teljesen kómásan vezettem a reptérről haza, és cseppet sem örültem neki, mikor még a szomszéd néni is beszélgetni akart.

A lakberendező pontban reggel 8-kor jött. Addigra bevásároltam, feltöltöttem a hűtőmet, vettem pár falra akasztható képkeretet.

- Jó reggelt, William vagyok – jött be egyből mellettem a házba.

- Én pedig Rebecca – indultam el a nappali felé. – Az a helyzet, hogy nem vicceltem, tényleg gyors és tökéletes munkára van szükségem.

- Azzal sem viccelt, hogy itt semmi sincs! – nézett körbe meglepődve.

- Teljesen csak az alsó fürdő és a gardróbom van berendezve – magyaráztam. - Azokhoz ne nyúljanak, illetve ez az ajtó – mutattam a dolgozószobámra. – Mindig zárva lesz, ide senkinek nincs bejárása. Ezen kívül ki kéne alakítani a garázsból nyíló üres szobába egy nagy páncél széfet, ahova minden fontos iratomat és egyebeket el tudok zárni.

- Mennyi idő is van erre az egészre és mekkora pénzkeret? – állt meg mellettem, mikor végignézte az emeletet is.

- Idő? 5 napja van, és higgye el, van rá pénzem, legyen kész, az anyagiakat megbeszéljük – vontam meg a vállam. Végignézett rajtam. Láttam a szemében, hogy felismeri a márkás ruháimat. 

- Hol dolgozik? – vonta fel a szemöldökét.

- A Red Bullnál, mint humán erőforrásos. Minden versenyen ott vagyok, szóval nekem igazi növényeket ne pakoljon be – jegyeztem meg.

- Gondolom akkor azért kicsit legyen a háznak köze a Forma 1-hez és a Red Bullhoz – hümmögött. – Vannak kitételei? Ötletei?

- Kitételem az van. Semmi rózsaszín! – vágtam rá.

- Mik a kedvenc színei? – mosolygott rám. Meglepetten néztem rá.

- Fehér, fekete, kék, lila – soroltam.

- Mire számítsunk, itthon fog lakni vagy valahol máshol?

- Itthon leszek, segítek, ha szükség van rám, bár közben be kell járnom majd dolgozni – válaszoltam.

- Mindenki meg fogunk oldani, ne aggódjon! – az arcán lelkesedés volt. Tetszett neki, hogy szabad kezet kapott. – De így kéznél lesz, ha választani kell. 

- Akár igen – bólintottam.

- Menjen nyugodtan a dolgára, máris nekikezdek a megszervezésnek – nagyon meglepődtem mikor egyszerűen elküldött a saját házamból. De az arcán látszott mennyire magabiztos, és erről a pasiról nagyon sok jót hallottam, így fogtam magam és bementem a gyárba, hogy leadjam minden jelentésem.

**

Mikor este 10-kor hazaértem, azt hittem már senki nem lesz ott, de tévednem kellett. A festők festették a falakat még mindig, valaki meg a konyhában pakolt mindenféle konyhai felszerelést.

William a nappali közepén állt és elégedetten nézett rám, mikor tátott szájjal besétáltam.

- Jól haladunk – mondta büszkén. - Minden fal kész lesz még ma. Felkerülnek a függönyök is még ma, a konyha teljesen kész lesz pár óra múlva.

- Nem semmi – néztem a hófehér falakra. Eddig ezek sárgák voltak.

- A szőnyegeket is kicseréljük, meglátja mennyire jó lesz az egész! – ha macska lett volna, tuti dorombolni kezd, annyira elégedett volt. Legalább 20 ember dolgozott a házon.

Kocsiba ültem, és a legközelebbi étteremből hoztam mindenkinek kaját. Mikor kipakoltam a hatalmas konyhaasztalra meglepődött mindenki. Senki nem számított arra, hogy kapnak kaját tőlem. Egy fél óra szünetet tartott mindenki és minden elfogyott, amit csak hoztam.  

- Menjen nyugodtan aludni – adott a kezembe füldugókat William.

- De hogy aludjak, mikor maguk itt dolgoznak? – néztem furán rá. Ez a pasi tiszta meglepetés volt.

- Váltásban dolgozik mindenki, nem ők dolgoztak egész nap – mosolygott rám kedvesen. Sóhajtva adtam meg magam, és zárkóztam be a kupis, ismerős dolgozószobámba. Még gyorsan megnéztem a leveleimet, és válaszoltam mindenre, de kint még mindenki dolgozott, mikor én bedugtam a fülembe a dugókat és elfeküdtem aludni. Egyből el is nyomott az álom.

Reggel arra ébredtem, hogy a mellkasomon rezeg a telefon, hogy ébredjek fel. Köntösben kitámolyogtam, kint éppen mindenki reggelizett.

Megmosakodtam, felöltöztem és már mentem is inkább be a gyárba. A fejem szét akart esni.

- Rebecca, de jóm hogy jössz – sétált  velem szemben Guill a folyosón.

- Mi a baj, Rocky? – masszíroztam az orrnyergem.

- Gyere – fogta meg a kezem, és az irodámig húzott. Ott belökte az ajtót és betessékelt. – Várnak rád.

- Hello, kislány – nézett rám Kimi a kanapén ücsörögve.

- Szia, papi, mi a helyzet? – mosolyogtam rá.

- Jöttem megnézni az ellenfelet, meg hogy hogy bukdácsoltok majd idén – vigyorgott.

- Csak nem tükröt láttál? – csóváltam meg a fejem.

- Gyere, menjünk el kávézni valahova – kelt fel. – Én vezetek.

Kimi az utcán is pontosan úgy vezetett, mint a pályán. Néhány alapszabályt betart, de egyébként megy a saját feje után, a saját tempójában. Mégse fordult még meg egyszer sem a fejemben mellette ülve, hogy na, most halunk meg, vagy most csavarodunk fel egy fára.

- Hogy vagy? Jenny mit szól hozzá, hogy megint Forma 1-ezel? – kérdeztem, mikor már egy kávéházban ültünk.

- Ne analizálj! – villantak rám a jégkék szemek.

- Téged? Eszembe se jutott! – nevettem el magam. Mindig is egy nehéz eset volt, a megfelelő körítéssel bármit ki lehetett belőle szedni, persze az azóta megy köztünk, mióta volt egy nagyobb válsága Jennyvel, és nem sokra rá az apukája is meghalt. Akkor fordult hozzám. Azóta pedig azt csinálja, hogy nem felel a lelki kérdéseimre, de ha elég ügyes vagyok és nem veszi észre, akkor ki tudom faggatni. Ha észreveszi, elvigyorodik, és leszól.

- Én örülök a Forma 1-nek, más véleménye meg most nem érdekel – vonta meg a vállát.

- Ugye tudod, hogy ezt én nem feltétlen veszem be? – dőltem hátra a székbe.

- Saját döntésed, hogy mit hiszel el és mit nem – vigyorgott rám.

- Nehéz veled – sóhajtottam fel.

- Te teszed azzá! – nevetett. – Egyik nap elvisszük Sebastiant bulizni? Le kéne itatni.

- És ugyan miért? Egyszer itattuk le, utána meg pátyolgathattuk – mosolyodtam el a gondolatra.

- Michaelnek múltkor sikerült megitatni vele egy sört – húzta féloldalas vigyorra a száját. – Nem maradhatunk le. Fel kell nőnie a kölyöknek.

- Nem feltétele a felnövésnek az alkoholizmus – csóváltam a fejem.

- Mikor kezdtél el bulizni járni és inni? – kérdezett rá.

- 17-18 évesen igazából – gondolkodtam el. – De hogy jön ez ide?

- Én 15 – vigyorgott. – És mikortól mondod azt, hogy felnőttél?

- Hát olyan 17 körül – mikor kimondtam, tudtam, hogy a kezére játszok. – Rohadék vagy, de akkor sincs igazad.

- Dehogynem – dőlt ő is hátra a székbe és belekortyolt a narancslébe, ami előtte volt.

- A diplomamunkám a felnőtté válást és a stressz alatti munkát boncolgatta, hidd el, jobban képben vagyok, mint te – vágtam rá.

- Dobd ki a francba a diplomamunkád – vonta meg a vállát. Erre csak tátogni tudtam.

- Ennyire ne merészeld semmibe venni a munkám! – dühöngtem.

- Nem veszem semmibe a munkád – könyökölt az asztalra, és olyan közel hajolt, amennyire csak tudott. – Csak próbáltalak kimozdítani a nyugalmadból.  Elismerem a munkád, ezt te is tudod.

- A francokat ismered el – morogtam. Rájöttem, hogy hiába vagyok én az emberi jellemek és viselkedések szakértője, Kimi úgy játszik velem, ahogy akar. Bár én is tudnék vele, de én ezt nem használom ki olyan gyakran, mint ő teszi. Volt valami a  Jégemberben. Talán a folyton kifejezéstelen arca, amin csak néha futottak át érzelmek, vagy a beteges őszintesége vagy talán a humora, ami vonzott mindig is hozzá. Ittasan nem mindig tudtam eldönteni, hogy a jelleme vonz-e, vagy sokkal inkább, mint férfi. Az biztos, hogy megfogadtam, hogy felkerül az „egyszer-már-megvolt” listámra előbb vagy utóbb.

- Emlékszel arra a srácra, akiről meséltem? – kérdeztem.

- Arra a taplóra, aki játszott veled? – kérdezett vissza. Bólintottam. – Persze.

- Ide jön a városba, egészen pontosan nálam fog lakni pár napig két haverjával – meséltem neki. jól esett valakinek elmondani. 

- Gratulálok, hogy megint hagyod magad kihasználni – csóválta meg a fejét.

- Nem hagyom magam! Csak betartom a szavam! – dőltem előre, hogy farkasszemet nézzek vele.

- Kicsi rongybabám – vigyorgott közvetlen közelről az arcomba.

- Most nagyon szívesen köpnélek arcon – morogtam a szemébe nézve.

- Nem vagy te olyan bátor – suttogta még mindig vigyorogva.

- Rohadék – húztam össze a szemem.

- Ma egész nap dicsérsz – nevette el magát és felkelt, de úgy, hogy a homlokomra nyomott egy puszit. – Ne hagyd magad.

- Hát ez rohadt bölcs mondat. Magyarázni könnyű – morogtam az orrom alatt.

- Te is csak tanácsokkal dobálózol, de saját tanácsod se tartod meg – nézett rám, míg felvette a kabátját. Inkább nem mondtam semmit, én is felöltöztem, és vissza is mentük a gyárba, ahol már hatalmas sürgés-forgás volt, mert mindenki pakolt, és az utolsó dolgokat pakolták el, hogy a szállítógép felszállhasson. A cuccok egy része nagy óceánjárókkal már több hete elindult.

Én is összepakoltam, ami nekem kell majd Ausztráliába, és kitettem a három dobozt a folyosóra, ahol éppen szedték össze a dolgokat, hogy egy nagy konténerbe pakolják össze az irodákból összeszedett cuccokat.

- Melyik géppel fogsz jönni? – kérdezett rá Kimi, aki még mindig a kanapémon üldögélt, és az autós magazinokat lapozgatta, amiket vett.

- Hétfőn indulok a reggeli géppel Londonból- válaszoltam. – Miért?

- Elmegyek veled – vonta meg a vállát. – Meggyőzöm Sebastiant, hogy jöjjön ő is velünk, és megismeritek az új sajtósomat, én pedig végre megismerem Sebastian új edzőjét.

- Miért érdekes az új sajtósod? –kérdeztem.

- Mert jó fej – vigyorgott. – Ami ritka!

- Réka is jó fej – védtem meg a barátnőm. – És Britta is.

- Azért voltam olyan kegyes azt mondani, hogy ritkán, de van pár jó fej – nézett rám.

- Igazából téged miért esz itt a penész? Nem kéne a csapatoddal lenned vagy otthon pihenned? – faggattam.

- Nincs kedvem haza menni – vontam meg a hatalmas vállait.

- Szóval fasírtban vagytok Jennyvel – vontam le a következtetést büszkén.

- Mókus – morogta. Eleinte Pszichológusnak csúfolt, aztán már Pszichomókus lettem, a télen kopott le a becenevem a szemében Mókusra. Utáltam, de már nem szóltam érte, hátha megunja.

- Most bedőltél – vigyorogtam.

- Be – kelt fel a kanapéról, és egy intéssel letudva a köszönést, ott hagyott.

Mint a folyók tavasz felé, az élet is zajlik.

„ Szokásos helyen várlak R.M.”

Letettem a telefonom az asztalra, és kértem két cappuccinót meg sütit. Vártam, hogy az üzenetem célba érjen.

A pályán általában elkap egy pörgős hangulat, de most csak ültem a puha székben, és olyan elhagyatott érzésem volt. Mélyen visszahúzódtam magamba, és kizártam a többi emberből érkező impulzust.

- Darling – simult egy puha kéz a vállamra. Felpillantottam Rékára, aki először istenhozott mosollyal nézett vissza rám, majd az arca elkomorult és aggódó lett. – Mesélj! – ült le velem szemben.

- Igazán nincs semmi – vontam meg a vállam. – Lefeküdtem vele. Nem terveztem, de megtörtént, és nem igazán bánom, ő Pesten van, én pedig mindig máshol a világban.

- Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte.

- Nem mondtam, hogy jól vagyok – nevettem el magam. – De jól leszek – bólintottam magabiztosan. -Mindketten a múltunkba kapaszkodunk, a közös múltunkba – magyaráztam. Kívülállóként próbáltam elemezni az életem. – Képzeld, Sebastian berángatta hozzám Hannah- t, hogy beszélgessek vele – nevettem el magam. Réka is elvigyorodott. – Valami gond lehet, mert valamit ki kellett volna szednem Hannah- ból, de nem tűnt úgy, mintha valami baja is lenne – magyaráztam.

- Én meg most hagytam ott a kicsi Felipét – mesélte vidáman. – Annyira ennivaló az a kiskölyök!

A pincér, aki éppen kihozta a cappuccinókat és a sütiket, furcsán nézett ránk, ahogy dőltünk a nevetéstől.

- Nálunk most nincs itt egy kisbaba sem – biggyesztettem le a számat. – De majd átnézek és megdögönyözöm kicsit én is a pici pilótababát.

- Ja, képzeld, még mikor a gyárban voltunk, Sebastian meghívott, hogy menjünk mi is vele a Barcelona meccsre – meséltem túljátszott felháborodással. – Mit gondol rólam? – Réka arcán látszott, hogy nehezen tartja vissza a nevetést. Én is küzdöttem már vele.

- Biztos nem rémlik neki, mennyire szívesen nyalogatnád néhány Madrid játékos hasát – tört ki belőle a hahota.

- Te se vagy teljesen tiszta ezügyben – csatlakoztam hozzá én is.

A jó hangulatot a telefonom csipogása törte meg. Az sms-ben ennyi állt:

„SOS, dühroham készülődik Sebnél. Szobája.”

Minden lényeges infó benne volt. Két korttyal letudtam a forró cappuccinóm, és sajnálattal néztem az érintetlen sütimre.

- Mennem kell – néztem Rékára és elé toltam a sütit. Vidáman nézett először a sütire, majd már eléggé borongósan az arcomra.

- Mikor így távozol, mindig eszembe jut, hogy vajon kivel történt és mi – sóhajtott fel.

- Sajnálom, bepótoljuk a sütizést – mosolyogtam rá még utoljára, és már siettem is a telefonommal a kezembe át a Red Bull motorhome- ba.

Többen is rám köszöntek, de nekem már azon járt az agyam, hogy mi van Sebastiannal. Eszembe jutott Hannah, és reméltem, hogy nem köztük robbant ki háború, hanem inkább valaki másra mérges a német pilóta.

Mikor beléptem a home- ba, és elindultam a pilóták szobája felé már tudtam, hogy Hannah is sáros a dologban, mert kint állt a szoba előtt, eléggé kétségbeesett arccal. Kopogtam és beléptem a szobába választ sem várva.

Heikki Huovinen, Sebastian új edzője, aki az sms- t is küldte, fáradtan nézett rám. Intettem neki a fejemmel, hogy menjen inkább ki. Sebastian a kanapén ült és a kezébe temetett arccal könyökölt a térdén.

Leültem mellé a kanapéra, felhúztam az egyik lábam és teljes testtel felé fordultam.

Percekig nem szólalt meg egyikünk sem. Mikor beléptem a szobába, már akkor tudtam, hogy az új edző még nem ismeri annyira Sebastiant, mint Tommi, mivel nem tudta pontosan megítélni, hogy mi a baja Sebastiannak. Nem dühös volt. Csalódott. Sütött minden porcikájából a kétségbeesettség és a csalódottság. A vállai előrebuktak, a háta meggörnyedt.

- Szeretnéd, ha behívnám Hannah- t? – kérdeztem halkan rá.

- Nem- motyogta a kezeibe. Ebből már biztosan tudtam, hogy a barátnője is nyakig benne van.

- Akarsz beszélgetni? – támasztottam meg a fejem a kanapé háttámláján.

- Nem – morogta. Azt már nem kérdeztem meg, hogy maradhatok-e. Egy olyan pasi, mint Sebastian, azt válaszolná, hogy nincs szüksége senkire. Pedig ez elég gyakran hazugság volt.

Továbbra is a csend vett körbe minket egészen addig, míg Sebastian fel nem sóhajtott és hátra nem dőlt.

- Te most közben engem analizálsz? – kérdezte. A hangjában ott volt minden csalódás, és kétségbeesettség, ami tükröződött a testtartásán is.

- Nem. Azon agyalok, hogy mit egyek majd ebédre – vontam vállat. Hitetlenkedve rám nézett, és egy apró, keserű mosoly jelent meg az arcán. Közelebb csúszott hozzám, és a fejét szinte odadugta az enyémhez.

Neki támasztottam a homlokom a kusza szőke tincseknek, így megteremtve a meghittebb, békés hangulatot.

- Azért vittem be ma hozzád Hannah- t, mert ütközik a nézetünk a jövővel kapcsolatban – sóhajtott fel. – Aztán a megbeszélésen megkaptam, hogy elszálltam magamtól. És eleve csalódottan jöttem ki onnan, mivel ha már valaki ezt gondolja a csapatból, mint gondolhat mindenki más? Nem akarom elveszteni a rajongóimat. Imádom őket, erőt adnak.

- És erre jött Hannah? – kérdeztem.

- Igen – sóhajtott. – El szeretném venni, de korainak ítéli, pedig már 8 éve együtt vagyunk. Kisebb megszakításokkal – tette hozzá.

- És ő ezt nem szeretné? – kérdeztem.

- Nem. Ő nem akar esküvőt, és még gyereket sem. Most végezte el az egyetemet, és most kicsit élni szeretne – motyogta. – De azt mondja, szeret.

- Valószínűleg valóban szeret, de még fiatalnak érzi magát. Lehet nincs olyan érett gondolkodása, mint neked – magyaráztam. – Szerintem, ha hagyod a témát levegőben lógni, átgondolja és idővel belemegy.

- Már jó ideje lóg a levegőben ez a dolog – magyarázta. – Tegnap megkértem a kezét – mondta ki végül azt, ami valószínűleg a legjobban nyomta a lelkét.

- Nemet mondott? – kérdeztem csendben. Aprót bólintott. Megsimogattam az arcát, ami abban a percben annyira anyai mozdulatnak hatott, és nyomtam egy puszit a hajára. Tudtam, hogy szerető családban nőtt fel, próbáltam nagy érzelmi kinyilvánításokkal kezelni a lelkét. Persze ezt csak akkor tudtam megtenni, mikor ketten voltunk és sérülékeny lelki állapotban volt, mert más esetben félreérthető lenne.

- Mit érzel, mi jön ez után? – kérdeztem halkan.

- Azt mondtam neki, hogy fejezzük be – suttogta. Megdöbbentem ezen.

- De ha szeretitek egymást? – kérdeztem.

- Akkor újra egymásra találunk. De nem bírom máshogy elviselni és feldolgozni azt, hogy nem akar még a jegyesem sem lenni.

- Sajnálom, Sebastian – sóhajtottam. – Ha ezt érzed helyesnek, és ez a döntésed, akkor kénytelen vagyok eltávolíttatni Hannah- t azonnali hatállyal a pályáról. Ezen felül próbáld összeszedni magad, mert sajnos, ha holnapig nem javul a lelki helyzeted, vissza kell mondatnom a tesztelési lehetőséged.

- A vezetés most segítene – motyogta. A feje még mindig az enyém alatt volt.

- Akkor gyere és kúráljuk ki belőled a lelki bibit – keltem fel, és felhúztam őt is a kanapéról.

- Hogyan? – vonta össze a szemöldökét. – Nincs hangulatom most semmihez.

- Az előbb mondtad: a vezetés most segítene – értetlenül nézett rám. Kiléptem, és szembetaláltam magam Hannah- val.

- Menj vissza most a szállodába, rendben? – fogtam meg a vállát. – Pakolj össze. El kell küldjelek innen. Sajnálom.

- De én itt akarok maradni! Ne hagyd, hogy ez tönkremenjen! – esett kétségbe.

- Sebastiannak holnap autóba kell ülnie. Most ez a fontos. Utána azonnal hatállyal haza fogom küldeni a szülőotthonába. Ott meg fogod találni két nap múlva. Adj neki időt – rámosolyogtam biztatóan, és aztán várakozón elnéztem a folyosó vége felé. Elég reménytelenül sétált el onnan. Tudtam, hogy nem kell ellenőriznem, órák múlva elhagyja Barcelonát.

Kimentem, és beszéltem több emberrel is. Huovinennel, Christiannal, Rocky-val, mindhármuknak elmondtam, hogy elviszem innen kicsit Sebastiant.

Visszamentem a pilótához, aki a kanapén feküdt és látványosan dagonyázott az elhagyatottság mocsarában.

- Lenne egy kis dolgom Madridban, de nincs most gép, ami odaérne 4 órán belül. Kéne egy sofőr – álltam meg mellette. Rám pislogott a kék szemeivel.

- Azt akarod, hogy vezessek el oda-vissza Madridig? – kérdezett vissza döbbenten.

- Igen, erre szeretnélek megkérni – bólintottam.

Több szempontból is jó ötletnek találtam. Egyrészt Madridig hosszú az út, lesz időnk elbeszélgetni, körüljárni a lelki témákat. Másrészt teljesen el fog fáradni, így este biztosan tud aludni, és nem fogja álmatlanság kínozni. És számomra a legfontosabb: végre járhatok Madridban, és eredeti helyről szerezhetek magamnak realos cuccokat.

Sebastian minden életkedv nélkül ment bele a dologba, és ült be a Red Bull által neki bérelt kocsi volánja mögé.

Ahogy kigurultunk a parkolóból, írtam egy sms-t Rékának:

„ Kell valami Madridból? Átugrok kicsit”

„ Utállak! :D Hozd el nekem Casillast vagy Xabit”

„ Majd körbenézek, mit tehetek az ügyért =D”

Az út nagy részében azt próbáltam elmagyarázni Sebastiannak, miért is vagyok őrülten Real fanatikus. Nem hatotta meg az az egyszerű érvem, hogy: mert ők a legjobbak, legszebbek, legcukibbak és a világ legjobb focistái. Elég furán nézett rám.

- És mit csinálnál, ha összefutnánk az egyik focistával? – kérdezte nevetve. Már sokkal jobb kedve volt, mikor a városhatárhoz értünk.

- Mit szeretnék tenni, vagy mit fogok? – kérdeztem vissza.

- Is-is – pillantott rám.

- Végig akarom perverz módon tapizni őket, hogy nagy lehessen az arcom Rékával szemben –nevettem. – És mit fogok a valóságban? Tátott szájjal állni és nagy szemekkel nézni.

Ezen annyira nevetni kezdett, hogy féltem, nekimegyünk valaminek.

- De ez neked nem lehet új, biztos álltak már meg előtted is tátott szájjal rajongók – vigyorogtam.

- Nem – rázta a fejét elgondolkodva.

- Ami késik, nem múlik – vigyorogtam rá. Ahogy beértünk a városba rendesen, én rátapadtam az ablakra és ittam magamba ennek a gyönyörű városnak minden négyzetcentiméterét. Mindenhol az imádott focistáimat kerestem, és mindenkiben őket láttam.

- Olyan vagy, mint egy izgatott kislány – mosolygott Seb.

- Te meg a nagy és tökéletes Forma 1-es pilóta sofőröm? – kérdeztem vissza vigyorogva. Büszkén bólintott. – Aha, nem eszik azt olyan forrón, Mr. Vettel.

- Az ott nem Iker Casillas? – mutatott át a másik kocsiba a pirosnál. Azonnal, szinte áthajoltam előtte és úgy szuggeráltam a pasit. Mikor rájöttem, hogy átvert, és a rángatózása a visszafojtott nevetését jelzi, morcosan összefontam a kezem és tüntetőleg elfordultam.