Egyikünk sem az, akinek kívülről mutatja magát, de szükségünk van erre a külsőre a túléléshez.

Réka másnap érkezett, és totális döbbenetet láttam az arcán, mikor belépett a házba. Mindenki mászkált, de nagyrészt már minden kész volt. Az utolsó simításokat végezték a házon.

- Bútorok nélkül jobban jellemzett téged – vigyorgott rám.

- Na csak várj! – nevettem. 3 doboznyi keretezett kép és poszter várt minket a sarokban.

- Ezt mind nekünk fel felrakni – nyomtam a kezébe az egyiket. Pislogott párat, de nem sokat kérdezett. Az egyik pasi kezéből kivette a kalapácsot, felmarkolt az asztalról egy csomó szöget, amiket a zsebébe tömködött, és eltűnt. Felment az egyik vendégszobába szétválogatni a képeket.

Tudtam, hogy rengeteget fog merengeni és mosolyogni, mert sok közös képünk volt.

Gyorsan eltelt a nap. Réka a képeket pakolta fel, én pedig az irataimat hordtam át a széfbe, amit lent a garázsnál alakítottak ki. Egy elég nagy szoba volt, kódos beléptetővel, polcokkal, és irattartókkal.

Másnap délelőtt jött oda hozzám William, hogy kész a ház. Körbe vezetett, mindent elmagyarázott, és az embereivel együtt magunkra hagyott. Réka még mindig a képekkel volt elfoglalva, illetve kipróbálta a konyhát, míg én még mindig a papírjaimat pakolgattam.

Késő délután pedig velem együtt jött be a gyárba. Kimi még mindig felénk sündörgött, így remekül elszórakoztatták egymást, míg én gyorsan megírtam egy jelentést, és leadtam.

Este Bence is felhívott, hogy másnap délelőtt 11-kor száll le a gépük.

- Ne maradjak? – kérdezte aggódva Réka, mikor már a miltoni reptéren toporgott.

- Nem kell – mosolyogtam rá. Igazából fáradt voltam, és nagyon izgultam a holnap miatt.

- Aggódom érted – húzta el a száját.

- Majd hívlak, rendben? – mosolyogtam rá.

- Szeretlek, Darling!– ölelt meg.

- Én is szeretlek téged – simogattam meg a hátát. Utáltam elengedni, szívesen mondtam volna neki, hogy maradjon, de neki is ott volt az élete Olaszországban, és a munkája is.  

- Jó leszek, ígérem. Köszönök mindent – tereltem a becsekkoló kapu felé.

- Sose voltál jó! – csóválta meg a fejét, de hagyta magát. Még intett egyet, aztán eltűnt a szemem elől.

Hazavezettem,  otthon bevonszoltam magam az új hálószobámba, és elfeküdtem az ágyon. Nem érdekelt az ágytakaró meg a díszpárnák se. Szinte hallottam a fejemben William sikítozását.

**

Másnap reggel tovább tartott a készülődés, mint általában. Tökéletes külsőt szerettem volna.

Bementem a gyárba, hiszen igazán szabadnapot nem kaptam.

Az első ember, aki szembe jött velem a folyosón, Sebastian volt.

- Azt a mindenit! – nézett végig rajtam. – Hova készülsz, szépségem? – nevetett.

- Szóval nem nézek ki nagyon gázul? – kérdeztem tőle halkan. Megfogta a kezem, és megforgatott.

- Csodásan festesz – mosolygott rám kedvesen. – Hol hagytad a magabiztosságod?

- Ma érkezik az exem és pár barátja – magyaráztam. – Nálam fognak lakni.

- Az az exed, akit még mindig szeretsz? – kérdezte kicsit aggodalmas arccal. Ezért rossz inni, mikor másvalaki is ott van. Elkezdem elmesélni az élettörténetem. 

- Igen – bólintottam. – Megyek, gyorsan megnézem, van-e mára valami nekem beosztva, aztán megyek is ki értük.

- Ausztráliába te is hétfő reggel jössz? – szólt még utánam.

- Nagyon úgy néz ki – fordultam vissza az irodám ajtajából.

- Akkor legkésőbb a gépen találkozunk! Sok sikert a vendéglátáshoz. Végig itt leszek. Hívj, ha úgy érzed, kellek! – az arca komoly volt. Tényleg aggódott értem.

- Hé, ez az én feladatom! – szóltam utána.

- Aggódni én is aggódhatok – mosolyodott el, és bement Rockyhoz.

Átnéztem a mai programom, de semmi komoly nem volt szerencsére benne. Két órával a gép leszállása előtt el is indultam Londonba.

Várnom is kellett egy kicsit, de mikor megláttam őket, a szívem már a torkomban dobogott. Bence hatalmas vigyorral adott három puszit, és megölelt.

Az agyam egyből vészriadót fújt, a szívem pedig gyorsabban kezdte el verni a tam-tamot.

- Van a környéken valami kajálda? – kérdezte egyből.

- Ez London – néztem rá. – Nagyobb, mint Pest. Itt minden sarkon van egy kajálda.

- Akkor menjünk enni! – lelkesedett Peti is. Annira néztem, de ő is bólogatott.

- Megéheztetek a rövid repülőút alatt? – vigyorodtam el. Bence lelkesen bólogatott.

- Nagyon durva volt repülőn lenni – mesélte már a kocsi mellett. – Vezethetek?

- Nem –vágtam rá.

- Miért nem? – durcázott be.

- Mert ez Anglia, itt fordítva van a közlekedés – közöltem. Morogva nyitotta ki a jobb első ajtót.

- Mondom, én vezetek – kaptam el a kezét. Összeráncolt szemöldökkel nézett rám. Elnevettem magam. Belesett a kocsiba, és ő is nevetni kezdett.

- Bocs – átment a másik oldalra és beült. – Ez így nagyon furcsa – fintorgott.

Az, hogy végig kapaszkodott, nagyon vicces élmény volt. Belegondoltam mi lett volna, ha hagyom vezetni. Baleset, szinte biztos.

- Ez a kedvenc helyem itt Londonban – magyaráztam, mikor leparkoltam egy kávéház előtt. – Itt tudtok enni.

- Te nem is eszel? – nézett rám meglepetten.

- Nem – mosolyogtam. Furcsa kettőség volt bennem, és tudtam, hogy el kell nyomnom a szívem. 

Már meg sem lepődtem, mikor mindent el kellett magyarázni, mi micsoda az étlapon. Mikor oda jött a pincér csaj, valószínűleg egyből felmérte, mi a helyzet mert kapásból hozzám fordult.

- Mit hozhatok? – végignéztem hármukon, és mindhárman borzalmas rossz kiejtéssel próbálták elmondani, mit akarnak. Elismételtem a csajnak, aki egyből fel is írta. – És nekem egy jó nagy adag erős kávét, kérlek.

Kedvesen rám mosolygott és ott hagyott.

- Mit csinálunk ma? – kérdezte Bence.

- Ha akartok, pár órát maradhatunk még Londonban, de nekem utána vissza kell mennem még a gyárba – néztem az órámra.

- Bemehetünk oda veled? – kérdezett egyből rá Bence. Anni és Peti remekül elvoltak egymással.

- 1-2 helyre bejöhettek, de ott nem nagyon vannak érdekes dolgok – vontam vállat.

- Én kíváncsi lennék azért – vigyorgott rám Bence. Megvontam a vállam. Már előre láttam, hogy mennyire röhögni fog mindenki, ahogy majd kommunikálni próbál.

Míg megkajáltak, én megittam egy bögre kávét, meg egy bögre cappucinót. Elég jól felpörgetett.

Körbe vittem őket Londonban, megmutattam az érdekességeket, és csak 2 óra kocsikázás után indultunk vissza Milton Keynesbe.

- Meg fognak ilyen sebességgel büntetni a faluban – jegyezte meg.

- Kisváros – nevettem. – Itt a falu az durván falu, nem úgy, mint otthon.

- Nem mész akkor is egy kicsit gyorsan? – kötekedett tovább Bence.

- Nem, teljesen szabályosan haladok – néztem a kilométerórára. 

Mikor bekanyarodtam a környékre, ahol lakom, mindhárman csak néztek nagyokat.

- Erre laknak gondolom a gazdagék – jegyezte meg Peti. Elvigyorodtam. Mikor befordultam a garázsom elé, már nevettem az arcukon.

- Nem tévesztettél házszámot? – kérdezte Bence csodálkozva.

- Nem, egyáltalán nem – vigyorogtam.

Kiszálltam, és befelé indultam. Teljesen erőmmel azon voltam, hogy laza legyek. Még szinte hozzá sem szoktam az új kinézetéhez a háznak.

Bent mindhárman csodálkoztak, és tátott szájjal nézelődtek.

- Gyertek, megmutatom a szobáitokat, és nekem mennem kell vissza a gyárba kicsit – indultam meg az emelet felé, de megtorpantam.

- Azon az ajtón nincs bejárásotok. Kódos, nincs értelme még próbálkozni sem – néztem jelentőségteljesen Bencére. Tudtam, hogy legalább egyszer meg fogja próbálni.

- Peti, Anni, külön szobát szeretnétek? – kérdeztem őket hátra nézve az egyik vendégszobából. Mindketten a fejüket rázták. – Akkor ez lesz a szobátok – löktem be az ajtót. Kellemes barack színű volt a szoba, és fehér perzsaszőnyeg. Az ágynemű is ezt a két színt tükrözte.

- Ez pedig akkor a tiéd Bence – nyitottam be a mellette lévő szobába.

- Nem aludhatok veled? – nézett rám. Vettem egy mély levegőt.

Mondd, hogy nem. Mondd szépen azt, hogy nem!

- Oké – csúszott ki a számon.

Oda mentem a hálóhoz, és beléptem. Mélyvörös szőnyeg, egy árnyalattal világosabb falak. A hófehér ágynemű pedig csak úgy világított.

- Rohadt jól néz ki – nézett körbe. A falon képek voltak és poszterek, körbe sétált és megnézte őket.

- A te szentélyed – nézett rám.

- Az egész ház az – vontam vállat.

- Na, én megyek vissza a gyárba - indultam el kifelé. Megfogta a kezem és a hátamnak simult.

- Mehetek veled? – kérdezte halkan.

- Tőlem, gyere – vontam meg lazán a vállam, bár legszívesebben megfordultam volna, hogy megcsókoljam.

A gyárban már a postás csajszi is furcsán nézett.

Amikor elindultunk felfelé a lépcsőn, még csak a magassarkúm kopogását lehetett hallani, de pár lépés múlva, a szerelőgödörből felhallatszott a motorzúgás. Bence megtorpant, és láthatóan kirázta a hideg teljesen jó értelemben.

- Nem lehetne, hogy lemenjünk? – nézett lefelé. – Honnan jön ez a motorhang?

- A szerelőgödörből – indultam tovább. – Te oda nem mehetsz be.

- Kár – sóhajtotta.

Az irodai folyosón éppen Rocky jött velünk szembe.

- Szia, Rocky – mosolyogtam rá.

- Szia, Becky – vigyorodott el egy pillanatra, de az arca még mindig komoly volt. – Sebastian keresett egy fél órája.

- Itt van még? – kérdeztem összevont szemöldökkel. – Miért nem hívott fel?

- Nem tűnt zaklatottnak vagy ilyesmi – nyugtatott meg. – Kétlem, hogy munkával kapcsolatos okból keresett.

- Akkor jó – bólintottam. Intettem a fejemmel Bencének, hogy jöjjön.

Ahogy beléptem az irodámba, tudtam már, miért nem hívott fel. Egy papírba csomagolt valami volt az asztalomon.

- Elég jól tudsz angolul – jegyezte meg Bence.

- Még szerencse – nevettem. – Ülj le nyugodtan. Igazából ennyi, amit a gyárból láthatsz, meg a büfé.

Leültem a székembe, és mosolyogva olvastam Sebastian macskakaparás szerű kézírását.

„ Arra jártam Kimivel, jó étvágyat! S.V.”
Leszedtem a csomagolást, és egy doboz tele volt gombócos fagyival.

- Őrültek – mosolyogtam.

- Mit kaptál és kitől? – kíváncsiskodott Bence.

- Fagyit Sebastiantól és Kimitől – zártam vissza a dobozt.

- Két világhírű pilótától lazán kapsz fagyit? – kérdezte meglepetten. – Azt hittem, nem ismered őket, csak valami alsóbb szinten itt dolgozol.

- Hát nem épp alsó szinten dolgozom itt – dőltem hátra. – Sebastiannak én vagyok az, aki védi a lelkét, Kimi pedig csak hozzám csapódott. Egymás agyára megyünk leginkább.

- Réka is ennyire jóban van ilyen emberekkel? – kérdezte meglepetten.

- Réka sajtófőnök, ő még több mindenkivel van jóban – nem lepett meg Bence hozzáállása a dologhoz.

Míg én dolgoztam, Bence gépezett a másik laptopon, meg az újságokat lapozgatta. Csak akkor lepődött meg, mikor kopogás nélkül beesett az ajtón Sebastian.

- Vettel, eltörne a kezed, ha kopognál? – kérdeztem tőle vidáman.

- Elnézést, asszonyom – nevetett. – Futár vagyok ezúttal, Kimi el akar rángatni bulizni, eljössz?

- Ma? – néztem közben Bencére. A szöszi pilóta bólintott.

- Bence, van kedved ma bulizni menni? És szerinted a többieknek van? – kérdeztem tőle.

- Hát, ha szeretnél, mehetünk – sandított Sebastianra. Nem sok lelkesedés szűrődött ki a hangjából.

- Seb, ma kihagyom – mosolyogtam rá. Morcosan nézett Bencére, de bólintott.

- Hétfő, Ausztrália! – mutatott rám. Szalutáltam neki ültömben. Nevetve ment ki az irodámból.

- Sebastian! – kiabáltam utána, mire visszalépett az ajtóba. – Köszönöm a fagyit!

- Nincs mit – mosolyogott rám kedvesen. Szívem szerint mentem volna velük, de elég rossz házigazda lettem volna, ha elrángatom a vendégeimet bulizni úgy, hogy fáradtak. Az meg még durvább lett volna, ha otthon hagyom őket. Bár kicsit kecsegtető volt.